Semmi sem képes oly módon elfuserálni egy verőfényes tavaszi napot, mint egy iskolai súlymérés...

   Valójában egészen tisztában voltam az aznapi súlyommal, ami mindössze 10,5 kilóval nyomott többet a betegségem legalacsonyabb súlyához viszonyítva. Ezzel szemben jól tudtam azt is, hogy a villámgyorsan megmutatkozó számok, miként fejtik majd  ki hatásukat a lelkiállapotomra és folyásolják be a napomat. 

Minekutána lemértük az elmúlt másfél évnyi bűnömet - melyre egyáltalán nem készültem fel -, a belső hang megint csak felbukkant, ami egy időre rögvest összetörte a hallgatag, belső kis világomat. 

Talán mindez azt sugallja, hogy még mindig nem gyógyultam meg teljes mértékben. Hiszen egyáltalán nem normális, hogy az utálatos számok láttán sírni kezdek, majd az éhezésbe menekülve törekszem gyötörni magam, mert bűnhődnöm kell.

A gondolataid az életedre hatnak és befolyásolják a döntéseid, mint egy láncreakció. 

Az egész azzal kezdődik, ami az elmédben folyik.

A mérést követő megbánás és magatehetetlenség bírt rá, hogy újból az éhezés harmonikus univerzumába meneküljek - egy kis időre, míg nem utólag már sikerült tudatosítanom magamban, hogy ez egyáltalán nem a számokról és az ételekről szól. Tulajdonképp soha nem is szólt arról...
Hanem ez az egész önmagunk elfogadásáról szól, arról, hogy szeressem azt, aki vagyok. Ez arról szól, hogy tápláljuk, szeressük a testünket, és megadjuk neki a legnagyobb tiszteletet, amit érdemel.
   Meggyőződésem szerint az a bizonyos álomsúly, amellyel csak szédítjük önmagunkat, nem létezik. Elvégre nincs az a szám, amely egy varázsütésre képes lenne átfesteni önmagunkról a már valaha megalkotott passzív véleményünket, vagy formátlan testképünket. Nincs az a mágikus szám, melynek megvalósítása után kijelenthetjük: "Ettől fogva boldog vagyok!; Ezt követően megehetek bármit anélkül, hogy a hízáson járnának a gondolataim!; Ezentúl szeretem és elfogadom önmagam a hibáimmal együtt!".  
Mert a számok csak számok, nem definiálnak senkit sem! ♡

Az egészséges sokkal szexisebb, mint az evészavar kívánt súlya. 

A szín az arcodon, és az egészséges ragyogás sokkal vonzóbb, mint egy sápadt, kíméletlen arc.

Hogy őszinte legyek, nem látom értelmét az időközönkénti koplalásomnak.
Ami a közelmúltban a legnagyobb feltétlen boldogságot jelentette számomra, az mára már a legnagyobb ellenségemmé vált. A rózsaszín, vakító ködfátyol immár egy éjszínű árnyként próbál lépést tartani velem, de nem hagyom, hogy utolérjen és lenyomjon újból. Többé már nem...
 Hiszen azt az energiát, melyet a koplalásra - jobban mondva önmagam gyilkolására - fektetnék, miért ne fordíthatnám javára a saját életem jobbá tételére?
   Az életem kezd egy újabb, lehetőségekkel teli kerékvágásba keveredni, amiért érdemes rendbe jönnöm és folytatnom a küzdelmet a jövőmről alkotott elképzeléseimért; az életem és önmagam helyreállításáért.
Szeretném végre-valahára jól érezni magam a testemben, és elfogadni önmagam annak, aki vagyok. Megszeretném adni a testemnek azt a jellegű gondoskodást, amiben időtlen idők óta nem részesül a szűnni nem akaró bántás miatt, amit tőlem kap. A testem nem ezt érdemli!
Szeretnék egészségesen élni, mind fizikailag, és mind lelkileg. Feltérképezni Limassol apró szépségeit, ahová hat hét múlva magával rabol a repülőgép, hogy a jövőmet Cipruson formálhassam tovább néhány hónap erejéig.
Mégis... hogyan tudnám megvalósítani önmagam, ha nincs meg hozzá a kellő mennyiségű energiám?
   Szenvedtem. Éppen eleget ahhoz, hogy okom legyen változtatni.
És úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy az életem a pozitív irányba forduljon.