Az önutálat és a bűntudat egyvelege hasít szét legbelül. Számomra már egy szokványos jelenséggé nőtte ki magát, mely időtlen idők óta bennem él: láthatatlanul bújik meg, a magabiztosságom hiányából táplálja magát.
Olykor úgy érzem, képtelen lennék szabadon ereszteni, már-már önmagam egyik elengedhetetlen darabjává vált. Velem van minden egyes nap, benne rejtőzik kis méretű kapcsolataim magjaiban, az ételekkel és önmagammal vívott háborúban, létezésem minden zsenge momentumában.
Megtanultam elszenvedni zajongó őrjöngését a fejemben, mely szerint nem érdemlem meg a szeretetet, ahogyan magát az életet sem. Engedem, hogy meghatározzon és megmondja, ki is vagyok valójában: miféle szörnyű személlyé kellene válnom - olyannak, mint amilyennek a szüleim tartanak. Megtámadja magamról alkotott bizakodó szemléletem, már nem tudom ki vagyok és egyáltalán ki lehetek.
Akadnak alkalmak mikor úgy érzem, hamarosan elhamvadok. Hatalmas erővel bír felettem és szabadulni tőle szinte lehetetlen. Apránként, mint egy tornádó pusztít szét ott legbelül mélyen, képtelenség tovább állni ezt a hányattatást. Fogságba estem, a jelenség fegyence lettem és senki sem tudja megmondani nekem, még mennyi ideig kell túlélnem mindezt, ami már csaknem átvészelhetetlen. Ezt, a mérgező szüleimből eredő jelenséget neveztem el a Semminek...
"Rajtunk kívül senki más nem fog szeretni!"
Egy normális világban, ahol a családban létezik a feltétlen szeretet, a gyermek megtanulja szeretni önmagát. Képessé válik érzelmei kifejezésére és megélésére anélkül, hogy egy életen át el kellene fojtania, mert támadás éri őket. Egy mentálisan egészséges családban a gyermek aggályok nélkül sírhatja ki magát édesanyjának, nem válik felelőssé el nem követett bűneiért. A gyermek megtanul bízni, önmagától tisztelni, és ami a legcsodálatosabb: megtanul élni.
Az én világomban ezek a dolgok máshogy foglaltak szerepet, mondhatni nem is léteztek. A múltamban egy olyan gyermek él, ki megtanult élni a szégyen és a bűntudat ötvözetével: szégyenletes tett áldozata lett; megfosztottá vált saját gyermekkori ártalmatlanságától. Egy incestus következtében megtanult rettegni a férfiak alattomos érintéseitől, ahogyan kétségbe vonni a végbement forgatókönyv valóságát, hogy semmi esetre se törjön felszínre. Elhallgatott fájdalmak, súlyos mozzanatok, melyek alkalomadtán peregnek le előtte, mint képek a filmvásznon...
Megtanult csendben lenni. Az alaptalan, önbecsülést roncsoló álláspontok hangoztatása a szülők kiváltsága, ami mellett védekező válaszai nem léphetnek érvénybe. Ízléstelenül becsmérlő szavak, szemrehányások és vádlások végtelen sorozata... Keserű mondatok visszhangoznak a fejében, gondolatok, melyek a tudatába égtek.
Éhezik minden parányi elismerésre, a figyelemre, a megkaparinthatatlan szülői védelemre. Megtanulta bántani és okolni magát; vádat emelni olyan dolgokért önmaga felett, amelyekért semmiképp sem ő volt a hibás. Nem volt, ki magához öleli és a fülébe súgja, hogy minden rendben lesz...
Ez az akkori védtelen kislány él elrejtve bennem, a már fiatal felnőttkori énemben.
"Ha választanom kellene a testi és a szóbeli bántalmazás közül, inkább egy verésnek tenném ki magam. Annak megmarad a nyoma, így az emberek legalább sajnálnak érte. A szavaktól az ember csak megbolondul. A sebek láthatatlanok. Senki nem törődik vele. A valódi sebek százszorta gyorsabban gyógyulnak, mint a sértések."
Egy középső testvér vagyok. A családban zajló, elcseszett dolgok tünete. Nővére vagyok egy olyan személynek, kit tőlem védelmeznek, és a húga egy olyan agresszív alaknak, kinek mélyreható ütéseitől és nyomorgatásaitól kiszolgáltatottan küszködtem örökösen - nem volt, ki segítsen.
Lánya vagyok két olyan szülőnek, akik nem kaphatták meg mindazt, amire vágytak. Le nem zárt gyerekkori sérelmek árnyéka vetül mindennemű optimizmusra, beszennyezve a pillanatnyi kedélyállapotokat. Én váltam egy kopottas tükörré a számukra, melyet minden egyes alkalommal millió darabnyi szilánkokra zúznak, hogy elkerüljék az őszinteséggel járó pofonokat.
Látszólag olyanok vagyunk, mint bármely más rendes család, ahol nem vált mindennapos rutinná egy testi bántalmazás: anyagi helyzetünk ellenére megkaptuk mindazt a fizikai alapszükségletet, amelyek nélkülözhetetlenek az életben. Normálisnak tekinthető körülmények között neveltek fel minket, ezernyi, számunkra gyermekkorunk nagyobb részét bearanyozó játékkal körülvéve.
Volt izgalmakkal teli hangolódás az ünnepekre, húsvéti tojás festés és csoki keresés a kertben; a Karácsonykor meglévő nyugalmas légkör, mely a hétköznapokban már csupán látszólagossá vált. Tengernyi megmaradt, harmonikus emlék, de számomra a Karácsony mindörökre egy fanyar, ideiglenesen meglevő állapot marad, amely ha elmúlik, minden visszatér és az álarcok lehullanak.
Kezdetét vette szabadesésem az önpusztítás kiegyensúlyozott kozmoszába, átmenet nélkül zuhantam, mint Alice a burkolt Csodaországba.
Megfékezhetetlenül szándékoztam pusztítani önmagam, megszerettem volna szabadulni attól a szörnyű, semmirevaló kislánytól, ki mindvégig a világegyetem legnagyobb csalódásának tartotta magát. Egy szeretetre nem méltó, elhagyható, mellékes teremtménynek, ki mindössze a feszültségforrása mindennek.
Igyekeztem megsemmisíteni a bennem lakozó Semmit - a másodlagos éjszínű személyem -, mely fáradhatatlanul gyilkol engem. Mely indukálta az évek hosszán át tartó rosszulléteimet, hozzájárult kínzó evészavarom keletkezéséhez; amely betegített meg pszichésen és dúlta fel énképem, majd eredményezett végzetes öngyűlöletet.
Megtanultam elfedni a külvilág számára az észrevétlen valóságot, mintha minden a legnagyobb rendben volna; színlelt gondtalansággal takargattam viharvert belső világom maradványait, melyre a szüleim sohasem voltak tekintettel. Rejtett galaxisomban saját testem alkotta a festővásznam, egyenletes, magára hagyatottságtól ordító sebhelyekkel bemázolva.
Sejtelmük sem volt arról, mekkora hasadékot hagytak bennem, amit kétségbeesetten törekedtem szülői pótlékokkal tölteni be. Így váltak elengedhetetlen mellékszereplőivé a tanáraim, az orvosaim és a barátaim életem annak fejezetében, amelyben megállás nélkül zuhantam az önrombolás szédületébe.
Örökösen igyekeztem mérföldeket teljesíteni azért az elismerésért, amelyet nem kaptam meg. Hasztalanul kerestem annak kulcsát, mely által elnyerhetem a figyelmet; bíztam abban, hogy egy nap elém állnak és hallani fogom mindazon dolgokat, amelyeket sosem lettem volna képes megmondani magamnak. Élt bennem annak reménye, hogy egy nap majd bocsánatot kérnek mindazokért a dolgokért, amelyet nem tettek meg akkor, amikor magamra hagytak bonyodalmaim koloncával.
Tönkreteszed az életed, ha nem azt választod, amit a lelked valójában akar.
Minden kétséget kizáróan, a szüleim sosem szándékoztak volna készakarva fájdalmat okozni nekem, de mindezen nem kívánt dolgok eredménye egy életen át vonszolt seb marad számomra.
Mára már tudom, hogy ez nem rólam szól, tulajdonképp soha nem is rólam szólt. Ebben a történetben saját gyermekkorból származott sérelmeik táplálják mindazon toxikus összetevőket, melyek körülöttünk lebegnek - de többé már nem engedhetem, hogy domináns szerepet játszanak az életemben. Az üvegbura, amely az évek múlása során csapódott rám, üvegszilánkonként fog darabjaira hullani körülöttem. Felszabadítva mindazt a belső nyomást, szélnek eresztve azt a szörnyet - a Semmit -, amely mint egy fogvatartottat bilincselt ehhez a természetellenes élethez. Kicsinyke, gyötrelemtől súlyos töredékek, életem kiemelkedő alkotóelemei.
Mind idáig a hamis bűntudat ereje csonkított meg. Nem tudtam megítélni a megélt érzéseim jogosulatlanságát, vagy éppen megalapozottságát - egy azonban kétségtelen, hogy megléte erőteljes bűntudatot ébresztett bennem.
Mindvégig a pszichiátriai megbetegedésem kirakósának darabjai után kutattam, számtalan önsegítő könyvbe merülve keresgéltem önpusztító életmódom magyarázatát, de valahogy mindig visszakanyarodtam oda, hogy az egyetlen baj velem van. Csakhogy egy szemernyi fénysugár a belső világom káoszában azt sugallja, van remény: én vagyok az egyetlen, ki megszakíthatja ezt az átható folyamatot és aki eldöntheti, ki szeretnék lenni. Úgy döntöttem, hogy önmagam leszek. Úgy döntöttem, meggyógyulok.
Azt mondták, egy nulla vagyok. Ez vált azzá az egyetlen számmá, amely a mérleg kijelzőjén megadta volna számomra az örömöt, és a végtelen elégedettséget, a tökéletességet. Azt mondták, rajtuk kívül senki más nem fog szeretni. De megérdemlem, hogy olyan emberek vegyenek körül, kik szeretnek engem. Nem érzem magam bűnösnek, amiért a húgom az egyetlen, kit a világon a legjobban szeretek; ahogyan azért sem, amiért a mások rólam alkotott pozitív, szüleimével ellentmondásos véleményekre támaszkodom. Megérdemlem, hogy szeressem azt, aki valójában vagyok, és hogy megbékéljek magammal.
A jövőbeli életemben melyet magamnak teremtek, az öncsonkítás vágya többé nem fog hangos lármát ébreszteni bennem; a mindez ideáig folytatott rendellenes étkezésem és az önmagamhoz fűződő viszonyom helyre áll. Képessé válok sorsára hagyni önmagamra veszélyes szenvedélyemet, a tömör öngyűlöletet.
Már csupán önmagamnak szeretnék megfelelni, és megalkotni azt a személyt, ki legbelül valóban én vagyok. Megtanulom, hogyan szerethetem magam minden formában. Ez az én választásom.
A múlt, a megbocsájthatatlan sérelmek többé nem vezérelhetik az életemet. Itt az ideje felszabadulni a saját magam teremtett terror alól. Ez az én választásom.
