Azonban a tartósabb gyógyulásom okán, mindez a számomra is lélekmelengető dolog - az írás mámora - alábbhagyott, és én tovább éltem csak túléltem az életemben... Egy láthatatlan erő bilincset vert rám és én csupán tovább dagonyáztam a bizonytalanságban, megfosztva magamtól az írás gyógyító erőnlétét.
    Ez alatt a rengeteg idő alatt végérvényesen megszüntettem a pszichológusommal való kapcsolatot, valamint az evészavaromból megmaradt toxikus kötelékeimet - mígnem egyikünk meghalt.
Négy és fél hónapot éltem egyedül külföldön, mérföldekre zárva attól az élettől és romboló környezetemtől, amely útját állja a teljes gyógyulásomnak és önmagam komplett elfogadásának. Cipruson megnyílt előttem egy új világ, csodálatos emberek csapatában részesülhettem, kik alátámasztották, hogy igenis van értelmem a világban. Egy új, nagy család lépett az életembe, akiknek ezernyi köszönet. ❤
De ami a legfontosabb, hogy igazán éltem.

Azonban hazatérésem után, újból benőtt a már jól ismert gyötrelmes érzelem és atrocitások hada, az önutálat múlhatatlan hangja és az önpusztítás szükségszerűségének vágya. Egy kitörhetetlen mókuskerékben pörgök, melyben nem tudom leállítani az időt...
Ám mindennek ellenére, még mindig érzem azt a mindenkori, erőteljes sugallatot, hogy adnom kell a világnak. Adnom kell abból, ami az egyetlen dolog, miben úgy érzem, hogy valóban jó vagyok: az írásban; a védtelen emberek felkarolásában.
    Nem szeretnék épp azon blogok egyike lenni, melyeknek lelkes indulása és folytatása egyszer csak megszűnik létezni és a semmivé válik... hiszen ez volt az oka mindannak, amiért elkezdtem: megalkotni egy olyan dolgot, melyre emberek sokadalmának szüksége lenne - anélkül, hogy félbemaradjon. Olyanra, melyre nekem is szükségem lett volna, hogy létezzen.

Trent Dabbs - I'm not Ok

Pár napja, egy nehéz vizsgát követően beszélgettem egy végzős osztálytársammal, akivel meglepően több a közös bensőség, mint azt hittem volna valaha is...
Számomra elég volt hallani a kihangosított telefonján keresztül az édesanyja szemernyi dicséret és elismerés helyett hangzó szidalmazó, pocskondiázó szavait; majd látni az osztálytársam kisírt szemeit mindahhoz, hogy rájöjjek, nem vagyok egyedül. Talán soha nem is voltam egyedül...
    Természetesen mindannyiunk belső törött világa sok-sok apró és egészen eltérő atrocitások szegmenseiből ölt alakot - ezáltal nem lenne szabad saját bonyodalmainkat a mások életében meglévőkhöz mérlegelni. Hiszen sokan megfeledkezünk arról, hogy a fájdalom, az fájdalom. Nem lehet különbséget tenni, mert a fájdalom mindannyiunknak fáj. Ezért nevezzük fájdalomnak... Amiben különbséget tudunk tenni, az az, hogy a fájdalmat milyen mértékben hagyjuk, hogy hatással legyen életünkre.
De egy dolog biztosan közös: a szeretet jelentős hiánya.
Mindent összevetve, ez a fajta hiányosság vett rá arra, hogy végigvezessem a mentálisan labilis állapotomból történő gyógyulásomat, és megírni az ehhez vezető embert próbáló utamat - mindezzel iránytűt nyújtani azon elkallódott személyeknek, kik nem találják az irányt az életükben, nem találják az áramlatot önmaguk megismeréséhez.
    És bár képtelenség a világ mindegy egyes egyedén segíteni, hiszem azt, hogy saját magam gyógyulásával megsegíthetek másokat is.